Esettanulmány

Az alábbi esettanulmány megosztásával bepillantást szeretnék nyújtani a pszichológiai munkatér zárt ajtaja mögé, specifikusan a rogersi személyközpontú módszerbe. A leírás egy kliensemmel folytatott ülések sorozatát mutatja be. A tanulmányban szereplő nevek álnevek, az eset ismertetése a kliens beleegyezésével történik.

Bevezetés

Jelen esettanulmány egy rövid, hét alkalmas tanácsadói munkát mutat be. A folyamat mindvégig nyitott volt az ülésszámot illetően, a kliens dinamikus, gyors felvetésére zártuk egyetértő beleegyezésemmel, közös döntéssel.

Választásom azért esett erre a kliensre, mert meglátásom szerint egészen tisztán és hatékonyan érvényesülhettek benne a rogersi technikák, egyetlen alkalommal sem tekintettem ki a személyközpontú személyiség- és viselkedéselméletből, szükség híján nem vontam be más, egyébként a szemlélettel jól összeférő, kiegészítő technikai elemeket, melyekhez indokolt esetekben alkalomadtán nyúlok.

A folyamat továbbá kivételesen „egyenes belső vonalon” haladt, végig egyetlen, már az első alkalommal kijelölt fókuszpontot céloztunk, és az utolsó alkalomig jelentősebb kitérők nélkül tartottuk az irányt. Munkamódszer tekintetében szinte valóban nem történt más az ülések alatt, minthogy a tudat peremén megérzett tartalmakat próbáltam összefüggésbe hozni mindazzal, amit a kliens a jelenben érez és gondol.

A jelentkezés körülményei

Zsuzsi (31) a Pszichológus kereső weboldalon keresztül talált meg saját keresési preferenciák, szimpátia alapján. Emailben jelentkezett az alábbi szöveggel:

„Tisztelt Doktor úr / Kedves Péter! Szeretnék egy személyes konzultációt egyeztetni, amely során a jelenleg fennálló, összetett problémám megoldásában kérném a segítségét. Üdvözlettel, Zsuzsi”

Az első írott üzenet után még egy rövid leírást kértem arról, hogy milyen területtel is szeretne dolgozni. Ami közben felmerült bennem, hogy talán járatlan lehet még a lélektan területén, ha a megszólítás alapján a hagyományos orvosi keretrendszerben gondol a pszichológusra. A következő üzenet így hangzott:

„Kedves Péter!

Röviden a történetem annyi, hogy Édesanyámat 4 évvel ezelőtt májusban, rákban elvesztettem (akkor már menyasszony voltam, kitűzött esküvői dátummal), az esküvőt augusztusban megtartottuk, majd februárban megfogant kisfiunk. 4 hónapos terhes voltam, mikor Édesapámnál prosztatarákot diagnosztizáltak, melyet műtéttel sikeresen kezeltek. Szülésem előtt egy héttel engedték haza a kórházból. Balázs fiunk novemberben volt két éves, októberben kezdte a bölcsődét, én decemberben mentem vissza a dolgozni.

A problémám az, hogy úgy érzem, nem vagyok "teljes". Úgy tudnám pontosabban megfogalmazni, hogy bár 31 éves vagyok, de belül sokkal öregebb. Nagy valószínűséggel emögött a fent említett történések állnak, amelyek szerintem nem a megszokott időrendben történtek. Valahol ebben az időszakban elvesztettem önmagam, és bár keresem, de rá kellett jönnöm, hogy egyedül nem megy. Remélem ez a pár sor, segítségére lesz.

Üdvözlettel,

Zsuzsi”

Először a levélből a legszembetűnőbb számomra a szülők nyelvtanilag indokolatlan személynevekké nagyítása volt, mindkét szót nagybetűvel kezdte. A személyek kiemelt fontossága jutott eszembe, a személyes kötődés megnövekedése, valószínűleg az édesanya gyászának keretében is nagy érzelmekkel telítődtek ezek a szavak. Esetleg benne lehet egy hagyományosabb, a vidék kultúrájára jellemzőbb tiszteletteljes odafordulás. Egy családos fiatal hölgy keres tehát segítséget, aki szigorú időrendben sorol számára kiemelten fontos történéseket, amik valóban nagy hangsúlyúak egy élet során: az édesanya halálát, egy esküvőt, egy terhességet, az édesapa komoly betegségét és egy szülést. Elképzelnem is intenzív volt azt a két évet, amelyben ennyi meghatározó dolog történik, mintha a halál és születés, a szomorúság és boldogság végpontjai között ugrálnék az időben.

Egy éles váltással aztán kijelölte, amit fő problémának vélt: valamifajta teljesség hiányának az érzését. Szemléletes megfogalmazás, hogy korához képest megöregedve érzi magát, hogy valahol az elmúlt 4 évben elvesztette önmagát, hogy egyedül nem megy. A történtek után itt maradt vele, és azóta is kíséri őt valamifajta elveszett magányosság érzése, ami az olvasottak után számomra határozottan a gyász hangulatát sugallta.

Első interjú

Másfél hét múlva találkoztunk a rendelőben, és hogy felidézzem magamban, az alkalom előtt újra elolvastam az üzeneteket. Azon akadt meg a szemem, hogy kétszer szerepel ugyanaz az „elvesztettem” szó a második levelében, egyszer így: „rákban elvesztettem (Édesanyámat)”, aztán pedig: „elvesztettem önmagam”. Arra gondoltam, hogy ez a párhuzam teljesen magyarázni tudná a lényegét annak, amit most érez, hogy talán, ha nem tűnik korainak, efelé kellene puhatolóznom ma, megkérdezve őt, hogy mit gondol erről.

Mikor személyesen megláttam, kissé hajlott háttal, behúzott nyakkal érkezett, szomorúság volt az arcán, de egy tevékeny, energikus nő bánata volt ez, aki kordában tartja az érzelmeit, illedelmes, tud mosolyogni. Az „öregség” érzését, amit említett, kifelé nem nagyon mutatta.

Az ülés alatt zavarban volt, a fotel szélén ült, kérdésemre elmondta, hogy nem volt még hasonló helyzetben. Kértem, hogy beszéljen bővebben arról, hogy miért is érkezett, habár emlékszem a levelében leírtakra. Felajánlásomra tegeződésben egyeztünk meg, majd végül heti gyakoriságú találkozásokat tűztünk ki.

Az első találkozás szövegéből:

Zsuzsi: Mintha nagyon rossz eseményeket követett volna nagyon jó, aztán nagyon rossz, aztán megint nagyon jó, ilyen kuszaságban. A normális rendje az lett volna a dolgoknak, hogy az ember előbb megházasodik, aztán gyereke lesz, és utána kell szembesülnie, csak később, a szülei betegségével és halálával.

Tanácsadó: Mintha nem jó sorrendben történtek volna ezek az ennyire fontos események. Nem így kellett volna történniük...

Zs: Igen, nem fair az élet. Valahol útközben történt valami. Egy dobozba zárva érzem magam. Jó anya vagyok, meg jó feleség, de lehetnék jobb is. Olyan amilyen régen voltam.

T: Régen ezek szerint egészen más voltál.

Zs: Ha nem is egészen, de igen. A régi önmagam kiskutyalelkű volt. Aki mindennek örült, olyan sínen volt az életem, mindenért megdolgoztam, a kapcsolatomért, barátságokért. Humoros voltam, ami olyan fontos.

T: Most meg ez a régi éned elveszett... Mielőtt jöttél, visszaolvastam a leveledet, amiben kétszer is említetted az „elvesztettem” szót. Egyszer azt írtad, hogy „elvesztettem édesanyámat”, aztán pedig azt, hogy „elvesztetted önmagadat”. Mintha valahogy a kettő szorosan összetartozna...

Illetve nekem az, hogy dobozba zárva érzed magad, most nagyon erősen behozta egy koporsónak a képét. Minta anyukáddal valami belőled eltemetődött volna. Mintha az elvesztésével egy részed is elveszett volna.

Zs: Erre nem gondoltam így... igen... (hosszabb csend)

Valóban sok mindent elvesztettem vele.

T: Több dolog is hiányzik azóta.

Zs: A biztonság. Főleg a biztonság. A biztos talaj... A gyerekkor.

T: Ez mintha illene ahhoz az érzéshez, hogy „belül megöregedtem”. Egy elveszett gyerekkor... Hogy hirtelen fel kell nőni...

Zs: (Csend) Nagyon hiányzik. Ő az, aki mindig meghallgatott. Mindig ápolgatta a lelkemet. Mindig igazat mondott. De nem úgy, hogy minden körülmények között igazat adott nekem, hanem megmondta az igazat. És csupaszív volt. Nagyon... szerető. És baromi finom sütiket csinált... (mosolyog) Meg nagyon humoros volt. És hiányzik az, hogy elmondhassam neki a dolgaimat.

T: Ő mindig meghallgatott téged. Neked pedig most is lenne mit mondanod.

Zs: Csak neki tudtam beszélni a világmegváltó gondolataimról. Arról, hogy mi a jó nekem, arról, hogy mi a rossz.

T: Olyan, mintha mindaz, ami benned van, amit annyira mondanál neki, amit csak neki lehetett mondani, az be lenne zárva. Mint egy dobozban. Nem tud kijönni belőled... Olyan jól gondolkozol képekben, olyan szemléletesen, azon tűnődöm, vajon ez a felgyűlt érzelmes mondanivaló milyen szimbólum is lehetne...

Zs: Nekem egy madár jut eszembe. Egy galamb, fehér galamb. Amelyik száll, amelyik le tud szállni, hogy aztán repülhessen tovább.

T: Nagyon tetszik ez a kép. Egy igazán szabad madarat látok magam előtt, akinek egy pihenőhelyre van szüksége. Egy megállóra, ahol megpihenhet, hogy utána szállhasson tovább.

Zs: Mint a negyven napos eső idején, ahol eltűnt a szárazföld. A biztonságos talaj. Az anyahajó. Csak repdes a madár a víz felett...

T: És nem talál leszállóhelyet... Közben azon kezdtem el gondolkozni, hogy a madár esetében vajon hogyan oldódhatna meg ez a helyzet.

Zs: Talán leszállhatna a vízre... Megtanulhatna ringatózni, úszni, mint a kacsák...

T: Igen... Bár így meg mintha valami mássá kellene válnia, ami nem teljesen ő...

Az ülés végén kérdeztem Zsuzsitól, hogy hogyan megy el, milyen érzésekkel, milyen gondolatokkal. Azt felelte, hogy ami leginkább megmaradt benne az annak a párhuzama, hogy az anyukát elvesztette, és hogy valahol ő is elveszett; a koporsó és a doboz hasonlósága, és hogy mindezt meg fogja beszélni otthon a férjével. Hogy talán ezért is távolodhattak el, merthogy abszolút eltávolodtak egymástól, talán mióta ezt az érzelmi tartományt nem tudja kivel megosztani. Beszéltünk még erről, és elmondta, hogy tökéletes volt az egyensúly, amíg az édesanyja élt, mert a benne lévő érzelmeket, vágyakat, nehézségeket neki tudta elmondani, a férje pedig ezekre nem nyitott. A férj amolyan „férfias férfi”, munkáról és közéletről lehet vele beszélni, arról nem, hogy a másik hogyan érzi magát. Ez pedig mintha idővel távolságot növesztett volna kettőjük közé. Hangsúlyozta, hogy nem úgy akarja most ezeket megosztani a férjével, hogy ezzel minden terhet rápakol, csak úgy, hogy most ezek vannak őbenne. Említettem neki, hogy milyen korrektnek, milyen tiszteletteljesnek érzem a férjéhez való odafordulását.

Falusi felmenőim emléke ugrott be, és az, hogy Zsuzsi egész lényéből, kívülről és belülről egy igazán jó értelemben vett egyszerűség árad. Tiszta, egyenes gondolatmenetekkel, mintha egyből a helyére tenné azt, amit már megtaláltunk, és megy is tovább. Nem hömpölyög, nem cizellál, nem díszít túl, nem gabalyodik bele, egyszerűen csak mondja és csinálja a lehető legegyszerűbb, leghatékonyabb módon.

Mikor könnyedebben, de szomorú arccal távozott, eszembe jutott, hogy egyrészt édesanyjának egyik fontos jellemzője volt a humorosság, másrészt a régi önmagáé. Itt van tehát még egy fontos dolog, ami az anya része volt és útközben belőle is elveszett. Egyre biztosabbnak éreztem a haláleset kulcsfontosságát, mintha az édesanya elvesztése köré gyűlnének az érzelmi és a kapcsolati nehézségek. Felidéződött bennem az egyre csak otthontalanul repdeső, kifáradt galamb képe, aki biztonságos talaját vesztette, aki még csak nem is vízközeli madár, és most ebben az idegen közegben próbálja sikertelenül megtalálni a helyét.

Második alkalom

Az ülés elején Zsuzsi arról számolt be, hogy két-három napig intenzíven éltek benne a korábban elhangzottak, az előző beszélgetésünk hatása alatt állt, és hogy nagyon „betaláltak” a szóba került képek. Hogy teljesen egyértelműnek és logikusnak tűnik, hogy az anyukája halála az, amit neki fel kell dolgoznia. Aztán elhallgatott, és kérdőn pillantott rám, mintha olyasmi lenne a szemeiben, hogy „Na jó, és akkor most merre tovább?”. Említettem, hogy épp a közös munkánk célján gondolkozom, hogy vajon mi lehetne ez, hogy vajon ő mire gondol ezzel kapcsolatban. Azt válaszolta, hogy meg kellene oldani azt, hogy neki senkivel ne kelljen megosztania a dolgait, hogy önmagában, egyedül le tudja rendezni azokat, amiket korábban az édesanyja segítségével. Ezt újra a vízen lebegő madár képével szemléltette, aki majd megtanul úszni.

Visszajeleztem, hogy egyrészt teljesen érthető, hogy a belső erőforrásait akarja használni, milyen jó lenne egyedül megoldani mindent, de valahogy mégis kicsit természetellenesnek tűnik a kép, talán kicsit szigorúnak is hangzik ez önmagával, hogy ezentúl akkor majd semmit nem oszt meg senkivel. Előző alkalommal mintha pont az tűnt volna neki fontosnak, hogy megossza ezeket, kisírja magát egy vállon, ahol akár gyengének is lehet lenni, most meg mintha épp az ellenkezőjét mondaná: hogy senkinek sem akar megnyílni. Természetes, hogy egy édesanya nem helyettesíthető, de annyira emberi tulajdonságnak hangzik az, hogy megoszt tartalmakat önmagából valaki mással. Ezután szinte az egész alkalmunkon ezt jártuk körbe, kiderült, hogy az anyja mindig mindent magában tartott, hogy ő mindig csak meghallgatott másokat... aztán meg meghalt rákban – tette hozzá hirtelen. Mondta, hogy hisz a lelki történésekben, hogy azok meg is betegíthetnek, és hogy nem akar ő is beteg lenni. Beszéltünk arról, hogy mintha most ő vette volna át ezt az anyai szerepet, otthon és a baráti társaságban éppúgy; hogy ő sohasem ad magából, mindig csak meghallgat. Megosztottam vele azt a kétségemet, hogy ha már az egészségét említette, amit félt, kérdéses bennem, hogy vajon a legegészségesebb cél-e az, amit elsőre kitűzött, hiszen ez éppen az édesanyja működése, hogy én most el tudtam képzelni egy olyan madarat is, aki új szárazföldet keres. Ezután afelé mentünk, hogy vajon kik lehetnének olyan személyek, akiknek adhatna magából, egy igaz barátnőt említett, de a legnagyobb gát benne egy bizalmi kérdés, fél, hogy visszaélnek a bizalmával. A férj a másik személy, aki „pihenőhely” lehetne, de ő nem olyan típus, ő kevéssé nyitott, és őt nem akarja terhelni.

Időközben hétköznapi történések megosztásával példálózott, majd ezen a ponton olyan érzésem támadt, hogy a legfontosabb érzelmi tartalmat mintha épp kikerülné, ami most leginkább benne van, az az édesanyjával kapcsolatos gyász, és hogy egyrészt ennek a megosztására kellene elsődleges felületet találnunk, másrészt meg ennek a témának a fogadása hangsúlyozottan éppen az én szakmai feladatom. Megosztottam vele ezt a gondolatmenetet, és felajánlottam neki, hogy habár ma más irányba indultunk el, nagyon fontosnak érzem a gyásszal kapcsolatos érzéseket benne, és ha úgy érzi, bármikor fordulhatunk afelé a téma felé, teljesen nyitott vagyok rá, semmiképp sem akarom elvenni annak a lehetőségét, hogy végre itt beszélhessen róla.

Zsuzsi végül úgy döntött, hogy jó az eredeti irány: ha feloldódhatna benne a gát, ami elzárja őt attól, hogy adjon magából másoknak, és találnánk ehhez megfelelő alanyokat, akkor tudna velük beszélni erről is. A döntést tiszteletben tartva haladtunk tovább erre, egyrészt a barátnő felé, és a gátló félelem felé, hogy vajon ki fogja-e beszélni őt a háta mögött. Aztán a férj irányába, ahol három gátló tényezőt találtunk, az egyik a bizalom, a másik a nem ilyen típus, a harmadik, hogy nem akarom terhelni. A nem akarom terhelnigátat gyorsan kizártuk, merthogy nincs is ő túlterhelve – mondta. A bizalmatlanság érzése felé mentünk, ami abból fakadt, hogy volt, hogy már külön is el tudta képzelni az életét a férfitől, legalábbis fel volt készülve erre is, mint opcióra, és mi van akkor, ha a bizalom körében már csak ketten maradnak majd a fiával. A nem ilyen típusazt jelentette, hogy korábban többször fordult a férj felé nevelési nehézségekkel, de ilyenkor a férfi egy gyors tanáccsal (például: ez egy ilyen korszak, ki kell bírni) mindig rövidre zárta a beszélgetést. Visszajeleztem, hogy úgy tűnik, nem is kell neki sok minden a másiktól, talán elég, ha meghallgatják, ha teret adnak neki, mint ahogy pár perce anyukája kapcsán említette azt, hogy egyszerűen csak elmondta neki, hogy kiborult, hogy csak kisírta magát, aztán ennyi elég is volt. Már ment is tovább, és mindent szépen megoldott.

Az ülés vége felé érzelmileg nagyon megérintett állapotba került, felébredt benne ismét a kuszaság érzése. Mondtam neki, hogy most úgy látom őt, mintha nehéz érzésekkel küzdene, rövid szünet után azt válaszolta, hogy egy „picsának érzi magát”, mert most az a gondolat ugrott be neki, hogy talán ő mondta túl hangosan, túl intenzíven a férjének, amit alkalomadtán közölt felé, és esetleg őmiatta zárkózott be, hogy lehet, hogy ez az ő hibája, hogy akkor lehet, hogy minden az ő hibája. Ez a hirtelen érzelemváltás és általánosítás nem illett az ülés ütemébe, emiatt azt gyanítottam, hogy a férjjel kapcsolatban még lehet valami a háttérben. Kiderült, hogy évekkel korábban volt egy családi szcéna, ami teljes pontossággal belé égett, éppen mosogatott, amikor a férje azt mondta neki, hogy Zsuzsi elnyomja őt. Erről eszébe jutott az édesanyja, mint feleség, aki valóban mintha elnyomta volna az édesapját, és nagyon felerősödött benne az az érzés, hogy ő is hasonlóan működik. Nagyon élesen váltakoztak benne a „talán elnyomom őt” és a „nem, nem, biztosan nem” vélemények. Ez a kettősség nem került feloldásra, de nem is bántam ezt, úgy éreztem, hogy hatékonyan fog dolgozni benne a következő alkalomig. Káoszosnak érezte az alkalmat, de mondta, hogy ez a saját maga csapongását jelenti, én pedig biztosítottam arról, hogy ez pont így szokott zajlani, ide kuszasággal szoktak érkezni, tapogatózva, aztán közösen elindulunk egy zseblámpával, hogy a területet egyre jobban megvilágítsuk; és hogy talán éppen az a ritkább, amilyen egyértelmű és tiszta volt az első alkalmunk.

Harmadik alkalom

Erre az alkalomra Zsuzsi úgy érkezett, hogy sokat gondolkozott, és meglátása szerint a galambnak valóban nem a víz a természetes közege. Az egész alkalom alatt olyan benyomásom volt, hogy milyen gyönyörűen halad, hogy áttört egy gát: ő mégiscsak szeretne beszélni valakivel az érzéseiről és gondolatairól. A lehetséges befogadó felek szerepei is körvonalazódni látszottak, nem kell mindenkivel mindent – mondta, az édesanya haláláról például a bátyjával szeretne beszélni. A báty féltestvér, de külön kért, hogy testvérként beszéljünk róla, olyan szoros a kapcsolatuk, és az elhunyt közös anyáról indított diskurzus talán még közelebb hozhatja őket egymáshoz. A férjjel az otthoni dolgokat szeretné megosztani, az anyasággal, neveléssel kapcsolatos kérdéseket; a barátnőjével pedig a hétköznapi történéseket. A barátnő felé érzett bizalmatlanság gyökere egy régi, főiskolai ügy, amikor a barátnő talán valami rosszat mondott őróla, de ezt nem lehet biztosan tudni. Arra jutottunk, hogy esetleg még ennek a tisztázása is megérhetne egy próbát. Az ülés végén, mikor visszatekintettünk, elmondta, hogy hatalmas, felszabadító aha-élményként élte meg a következő köztünk zajló párbeszédet:

Zs: Ahogy mondtam, bizonyos helyzetekben bezárkózik előttem a férjem.

T: Mintha magára csukna egy ajtót, ha jól értem. Te pedig kint rekedsz. Azon gondolkozom, vajon milyen helyzetekben szokott ez előfordulni.

Zs: Nemrég is ki voltam akadva Balázs miatt (kisfia). Mondtam, hogy bizonytalan vagyok ebben az anyaság dologban. Hogy milyen nehéz. Ő pedig végig sem hallgatott, csak példákat kezdett sorolni, hogy mások, akik ilyen helyzetben vannak, hogy csinálják a dolgaikat.

T: Mintha nem értené meg, hogy neked ilyenkor mire lenne szükséged. Hogy milyen válasz esne neked ilyenkor jól. Bevallom, ez még számomra sem teljesen tiszta. Talán valamifajta megértés.

Zs: Csak meg akarom tudni, hogy mi az ő véleménye. Hogy ő mit gondol. Hogy jól csinálom-e.

T: Mintha azt akarnád kérdezni tőle, hogy „Szerinted jó anya vagyok?”

Zs: Igen... pontosan.

T: Azon gondolkozom, vajon mi történne, ha pont így, ezeket kérdeznéd meg.

Zs: Kezdhetnék mindent azzal, hogy „Szerinted...”. ... Tényleg! Ez valóban más lenne. Szerinted jól csinálom? Szerinted mit csináljak? Bizonyos helyzetekben pont így fogalmazok, és az mennyire jól működik. Azokban hatalmas egyetértés szokott lenni. Például, hogy Balázst mikor fektessük le. Ott megkérdezem, hogy szerinted hogyan legyen... Legtöbbször viszont nem így kérdezek. És ott meg megjelenik a fal. Lehet, hogy nem is olyan zárkózott valójában...

A harmadik ülést azzal zártuk, hogy ez a „Szerinted...” kezdetű megfogalmazás, odafordulás maximálisan a mai nap központi felismerése. Ehhez a ponthoz nagyjából fél óra után jutottunk el, amikor nonverbálisan, egy nagy mosollyal szinte összekacsintottunk, hogy éppen olyan intenzív ez most, mint a legelső alkalom. Töprengtünk is viccesen, hogy akkor most még mit csináljunk a maradék időben.

Az ülés után arra gondoltam, hogy a szimbolikus madár képpel mintha helyére került volna benne az a természetes vágy, hogy igenis beszélni szeretne másnak a benne zajló történésekről, hogy kiosztásra kerültek az adekvátnak tűnő szerepek. Minden irányban előrelépést tettünk, a barátnő felé érzett bizalmatlanságról akár már diskurzust is lehet kezdeni, a báttyal megélt szoros kapcsolat nemhogy elbírja a haláleset témáját, de még használhat is neki, és főként a férj felé indulhat meg egy újfajta kommunikációs próba-viselkedés, ami még csak nem is idegen tőle, hiszen bizonyos helyzetekben már most is kiválóan alkalmazható.

Mikor a férjjel kapcsolatos érzésekről és a kettejük közti kommunikációról beszéltünk, jó időzítésnek tartottam visszacsatlakozni az előző alkalom nehéz kérdéséhez, hogy vajon elnyomja-e ő a férjét. Arra jutottunk, hogy talán még ez is megkérdezhető tőle, ennyire egyszerűen és nyíltan: „Ez a történés, ez a mondatod már régóta bennem él, mit értettél akkor ez alatt? Hogyan érzel most? Valóban elnyomlak téged? Mert én azt érzem, hogy szabadon engedlek.”

Az utolsó húsz percben arról beszéltünk, hogy arra jött még rá az előző héten, hogy talán családi minta is ez a bezárkózása, édesanyja soha nem teregette ki a családi szennyest. A bezárkózást minél inkább körül járva próbáltam afelé haladni, hogy van-e esetleg bármi más még, amit okként kezelhetünk. Elmondta, hogy az az időszak jut eszébe, amikor általános iskolában elkezdett kézilabdázni, előtte igazán nyílt volt, és mivel jó volt a sportban, nála idősebbekkel, gimnazistákkal került egy csapatba, akik kevésbé fogadták be őt. A kortársaktól pedig azért távolodott el, mert ők nem szerették a gimnazistákat, és már nem velük töltötte az ideje nagy részét. Ezután egyre inkább egyedüllétet kezdett megélni.

Negyedik alkalom

Zsuzsi előző héten megkérdezte a férjétől, hogy elnyomva érzi-e magát, és felemás érzéseket keltő választ kapott, azt, hogy „Őt nem lehet elnyomni”. Ez alkalommal ezt a kijelentő mondatot és az elnyomás/elnyomottság témáját jártuk körbe hosszabban, mert a választ Zsuzsi nem tudta egyértelmű nemként értelmezni. Ha pedig az elnyomottság élménye csírájában is jelen lenne a férjben – mondta, az őt rendkívül bosszantaná, mivel kifejezetten és nagy erőfeszítéssel törekszik arra kisgyermekes anyaként is, hogy a férj szabadon szárnyaljon. Habár temperamentumos és határozott véleménye van, a férj tehet, amit csak szeretne, bármikor mehet barátokkal sörözni, teniszezni, korábbi iskolatársakkal is támogatottan ápolja a kapcsolatot, szereti a munkáját, emiatt bármikor bent maradhat munkaidő után. Mivel egészen kivételezett és ideális helyzetnek tűnt mindez számomra a férj szempontjából, afelé haladtam, hogy olyan homályos nekem az elnyomás szó jelentése, vajon mit érthet ő alatta, és vajon mit érthet a férj. Mialatt hallgattam, kicsit olyan benyomásom volt, mintha nem is pont ugyanarról beszélnének. Körbejártuk, hogy ha ez beszédtémává válna köztük, talán még az is tisztázódhatna, hogy ki mit tart ideálisnak, illetve Zsuzsi azt fogalmazta meg, hogy jól esne neki, ha láthatóvá és nyílttá válhatna az, hogy ő mennyi energiát tesz abba, hogy a férj megélje függetlenségét is, megvalósíthassa önmagát.

Az ülés végén Zsuzsi egy megváltozott belső állapotról számolt be:

Zs: Útközben elvesztettem a hitemet is önmagamban. Hogy elég jó vagyok-e. És most olyan, mintha kezdeném ezt visszakapni. Valami felszabadult, és kezd eltűnni a doboz.

T: Kicsit másnak is tűnsz nekem. Talán könnyedebbnek. Nincsenek annyira megfeszülve a vállaid, meggörnyedve a hátad.

Zs: Kezdem megélni azt, hogy újra örülök az életnek, kicsit úgy, mint régen, mikor mindennek egyszerűen csak örültem. Jónak érzem magam, jó anyának, jó feleségnek, jó munkaerőnek.

T: Mintha nem csak jónak, jól is éreznéd magad.

Zs: Visszajött belém valami életenergia. Talán azóta is, hogy gondolatban háromfelé osztottam a támaszomat. A férjem felé pedig már nyitottam is. A barátnőm felé még nem... A bátyámnál meg kitalálom, mikor, most nagyon sokat dolgozik a vasútnál... Felnőttnek érzem magam, akinek vannak támaszai.

T: Korábban mintha fájdalmas lett volna, hogy fel kell nőni. Most meg mintha jól éreznéd magad felnőttként.

Zs: Most valahogy igen... Voltam egy pránanadis nőnél három éve, aki akkor azt mondta, hogy nőjek fel, hogy fel kell nőnöm. Valahogy az akkor nagyon rosszul esett. Ennek most van itt az ideje... Jövő héten már tudom, miről szeretnék majd beszélni. Ha lehet. Szomorúság van bennem és... lelkiismeretfurdalás... bűntudat. Amiért Édesanyámat magára hagytam a kórházban... Nagyon nem tudtam akkor, hogy mit csináljak.

T: Persze, örömmel hallgatom majd meg, ami benned van.

Ötödik alkalom

Következő találkozásunkkor édesanyja utolsó óráit, utolsó fél napjának történéseit hozta egy igazán mély, megindító témaként. Kifejezett érzékenységgel, óvatossággal és tapintattal igyekeztem kapcsolódni hozzá; magam is megérintődve, sokszor párás szemekkel hallgattam, mégis azzal a határozott élménnyel, hogy különösen jól esik vele együtt lennem ebben a borzongató érzelmi mélységben.

Elárulta, hogy annyira fél ettől a témától, hogy egész héten nem is mert rágondolni, hogy sokszor aludni sem tud tőle, és már három éve cipeli ennek a terhét.

Rövid kitérőként gyorsan visszatekintett, hogy habár nemrég fontolgattuk, talán még beszédtéma lehet a férje és őközötte az elnyomás kérdése, de most inkább azt választja, hogy elengedi ezt, mert már pontosan tudja, hogy biztosan nem tesz ilyet a párjával. Habár felmerült bennem egy minimális kétség, hogy vajon a férjben mi élhet ezzel kapcsolatban, hogy ez még nem teljesen tisztázott, megérzéseim alapján összességében egyet tudtam érteni vele; továbbá ezt a megértést az erősödés, stabilizálódás jeleként értelmeztem, amelyben már nem kell annyira a másikra támaszkodni. Ezt a tendenciát pedig nagyon is előre mutatónak véltem az édesanya támasz funkciójának elengedése szempontjából.

Beszámolt arról, hogy édesanyja tüdőrákja miatt már egy ideje kórházban tartózkodott, az utolsó napján történtekről pedig ekképpen beszéltünk:

Zs: Egyik reggel telefonáltak a kórházból, hogy ez lesz az utolsó napja. Teljesen biztosak voltak. Szóltam a bátyámnak, a férjemnek és apukámnak... Hívtunk egy papot, aki feladta az utolsó kenetet. És mikor ez megvolt, elment a pap, mondták, hogy akkor ők mennek, hogy akkor menjünk. És az egész olyan természetes volt, elindultam velük, és kimentünk, én meg alig érzékeltem az egészből valamit. Később aztán óriási bizonytalanság ébredt bennem, hogy magára hagytam meghalni...

T: Elképzelnem is nehéz ezt a helyzetet... Valahogy olyan rendben lévőnek tűnt, hogy elbúcsúztok és elmentek...

Zs: Talán lett volna még egy tiszta pillanata, amikor tudtunk volna találkozni. A filmekben mindig van egy tiszta pillanat, pont a halál előtt. Amikor elmondhattam volna, hogy szeretem... Foghattam volna a kezét... Mellette lehettem volna...

T: Jól esett volna még mellette lenned... Mintha talán nem is annyira neki, inkább neked lett volna szükséged rá.

Zs: Fontos lett volna, hogy elmondjam, hogy szeretem. Pedig minden nap telefonáltunk, és mindig mondtam neki.

T: Számtalanszor elmondtad már neki, valamiért ez az utolsó, személyes „Szeretlek” mégis más lett volna, mint a többi. Mintha vártál volna tőle valamit.

Zs: Azt, hogy azt mondja: „Tudom.”

Minél inkább körbejártuk ezt a „Tudom” szót, mint elképzelt választ, annál izgalmasabbá vált, hogy miről is szól ez valójában. Kiderült, hogy teljesen leszűkíthető a maradás-távozás kínzó dilemmája: kizárólag ennek a szónak a kiejtése hiányzott, ez lett volna az egyetlen, ami megnyugvást hozott volna a számára. Az ok pedig, amit végül ő maga ismert fel és mondott ki, láthatóan teljességgel mellbe vágta: annak az igazolása lett volna az anya szájából, hogy ő „jó lánya” volt. Ezzel pedig egy kellemetlen érzés kezdett el növekedni benne, megdöbbent attól, hogy valójában az édesanyja utolsó tiszta percében is ő akart még valamit kapni tőle, hogy mennyire önző volt. Egyértelműnek tűnt, hogy az anya nem akarta volna, hogy maradjon, korábbi kórházi helyzetben is mindig elküldött mindenkit, azt akarta, hogy egyedül lehessen, hogy ne lássák így őt. Habár az anyuka karakteréből átszűrődni éreztem egy önfeláldozó mártíromságot, a nő, aki mindig csak ad, aki mindig csak meghallgat, aki nem akarja, hogy vele legyenek utolsó perceiben, az érzelmi „adás-kapás” egészségtelenül felborult egyensúlyát; mivel nem az anyukával, mint klienssel kellett foglalkoznom, nem bolygattam ezt a kérdést, inkább úgy döntöttem, hogy azt jelzem vissza, ebben én is az anya akaratát látom, elfogadhatóbbá téve Zsuzsi számára azt, hogy magára hagyta őt. Ráadásként így szerencsésen kiemelkedett a háttérből Zsuzsi személyes szerepe is, hiszen ha a távozással tiszteletben tartotta az anya akaratát, ő pedig szíve szerint mégiscsak maradt volna, az vélhetően az ő vágyairól szól.

Az ülés további részében afelé jártunk, hogy vajon van-e egyáltalán jó döntés egy ilyen nehéz helyzetben; és hogy a filmekben talán így jelenítődik meg, a valóságban semmiféle garancia nincs egy morfium hatása alatt álló személy utolsó tudatára ébredésére.

Minél több szó esett róla, már kétség sem fért hozzá, hogy az anya tudta, hogy Zsuzsi szereti őt, és valóban a „jó lányom voltál” megnyugtató kijelentése hiányzik ennyire. Ő tette fel végül a kiváló kérdést: vajon miért van nekem mindig szükségem arra, hogy visszajelezzék, hogy jó vagyok-e? És valóban, tökéletesen beilleszthető a korábbi bizonytalanságok sorába az „elég jó feleség”, „elég jó anya”, „elég jó munkaerő” mellé. Mindemellett úgy tűnt, önmagában megerősödve már mindegyikről ki tudta jelenteni, hogy igen, elég jó vagyok, kivéve ezt az utolsót; már csak az „elég jó lánygyermek” témája maradt a sorban.

Hatodik alkalom

Ez az ülésünk az „elég jó vagyok-e” kérdés köré szerveződött, és az előző alkalmak kifejezetten gyors, tiszta ritmusához képest homályosabb keresgélésnek éltem meg. Tulajdonképpen következetesen próbáltunk összeszedni minden olyan élményt, amihez kapcsolható a „nem vagyok elég jó” érzése, kiemelten kezelve az édesanya vonatkozásait.

Beszélgetésünket azzal kezdte, hogy általánosan megkönnyebbült, hogy már nincs olyan intenzív, szorongató érzése, mint korábban olyan sokáig. Mosolyogva, vidáman újságolta, hogy képzeljem el, a napokban először fel tudta idézni magában az egykori egészséges édesanyjának az arcát, kék szemét, hosszú haját. Az elmúlt években ez az emlék teljesen hozzáférhetetlen volt számára, annyira belé égett az utolsó, nyomasztó találkozás, hogy azóta akárhányszor anyjára gondolt, csak egy kopasz, haldokló fej jelent meg. Pozitívan ecsetelte, mennyire örül ennek, és hogy reméli, idővel minden régi szép emlék előkúszik majd. Még könnyebben érzi magát – mondta, mintha még egy réteg ezzel lekerült volna róla.

Mikor az „elég jó vagyok-e” bizonytalansága felé vettük az irányt, több minden eszébe jutott, melyek joggal adhatnának magyarázatot. Visszatekintve, habár aznap kuszábbnak, homályosabbnak tűnt a keresgélésünk, értékes tartalmak kerültek elő. Beszélt a kézilabdás időkről, hogy csapattársai sokat piszkálták, cikizték, hogy milyen vékonyak a lábai, és hogy milyen idétlenül fut, hogy nem is értik, hogyan jut el a labdával a kapuig. Úgy tűnt, habár az élmény nyomot hagyott benne, jelentősen mégsem befolyásolta az „elég jó vagyok” érzését, amit egészen 2015-ig jelenlévőnek érzett magában. 2013-ban került jelenlegi munkahelyére, ahol remekül érezte magát egészen két éven keresztül, amikor kiderült édesanyja betegsége. Úgy véltem, valahogyan mégiscsak ez lehet a gócpont: az anya, a kettejük viszonya. Eszembe jutott a bejelentkező levele, amiben így fogalmazott: „nem érzi teljesnek magát”, „egyedül nem megy”. Arra gondoltam, hogy kizárólag az anyával együtt állhatott fent korábban az a kényes egyensúlyi helyzet, amelyben ő „teljes egész” lehetett, kihagyhatatlan volt életéből az anya támogató, megértő funkciója. Mintha csak vele együtt kooperálva tudta volna fenntartani az „elég jó vagyok” élményét. Már rég elfelejtette, de az ülés végén aztán hirtelen eszébe jutott, hogy édesanyjának az egészséges időkben szokása volt, hogy rendszeresen mondja neki: „Szeretlek”, majd ezzel az anyai odafordulással kivétel nélkül mindig párosult egy vállveregetés, ami teljesen azt az érzést keltette Zsuzsiban, hogy: „Jól van kislányom, jó lányom vagy.” Miután a betegség teret nyert az életükben, ez a mozdulat valahogyan kikopott, már nem érkezett többet ilyen pozitív visszajelzés. A társalgások témái megváltoztak, szinte kizárólag a betegség körén belül maradtak, nem volt már helye bennük ennek a megerősítésnek. Talán ennek a vállveregetésnek az elmaradása is felébreszthette benne a kétséget: ha már nem mondják, nem jelzik nekem, talán már nem is vagyok elég jó.

A tanácsadási folyamat lezárása

Hetedik találkozásunk a lezárás alkalma lett, miután Zsuzsi előzetes egyeztetés nélkül váratlan igényét fejezte ki erre az ülés első perceiben. Mosolygós, lelkes és energikus volt, könnyeden ült le a fotelbe. Habár kifejezetten gyors ütemű haladást éreztem, az volt a fantáziám, hogy néhányszor még látni fogjuk egymást, hogy az érintett témáink még nem dolgozódtak át teljesen. Leginkább az utolsó ülésünk lényegi elemét éreztem lebegőnek, ahol az „elég jó vagyok” érzését összekötöttük ugyan az anya megerősítő vállveregetésével, annak a jelét még nem láttam, hogy maga a megkérdőjeleződött értékesség módosult volna. Egészen mostanáig – gondoltam magamban szinte azonnal. Néztem őt, az arcát, tartását, és a kisimult szó jutott eszembe, és arra jutottam, nem is kérdés, hogy bátran el merem engedni. Egyrészt aktuális pozitív kisugárzása miatt, másrészt mert olyan típusnak ismertem meg, aki nem ruminál feleslegesen, nincs szüksége arra, hogy a problémákat eltérő szögekből újra és újra megvizsgáljuk. Mintha a folyamatunkat leírhatnánk ezzel a mondattal is: ha valamit már megtaláltunk, akkor az „meg van találva”. Eszembe jutott az a jó értelemben vett egyszerűség, amit munkánk elején éreztem belőle áradni, és hogy valószínűleg elég neki, ha a lényegi pontokban módosulást tapasztal, a többit ő már saját maga el tudja végezni. Végül teljesen megnyugodtam, mikor visszatekintettünk a rövid, de érzésem szerint igazán mély és tartalmas közös utunkra, és úgy fogalmazott, hogy valójában minden megoldódott. Mellkasából teljesen eltűnt a feszültség, elengedte édesanyját, helyreállt az önbizalma, szépen tudja vinni az életét. Ennél a kijelentésénél a „helyreállt önbizalom” afelé mutatott, hogy előző ülésünk mégis kellő hatással bírt, az elmúlt héten pedig helyére került benne az utolsó hiányzó darabka. Látványosan örült, és messzemenőkig hálás volt, én pedig kiemeltem, hogy itt ő dolgozott igazán, az oroszlánrész az ő érdeme, igyekezve tovább erősíteni benne az önállóság élményét, a megküzdés képességét, „az elég jó vagyok” érzését.

A tanácsadási folyamat összefoglalása

Elválásunk után arra kerestem a választ, hogy vajon mi miatt változott ilyen kedvezően az állapota, és mik felelhetnek a feltűnően gyors haladásért? Hiszen problémája több fontos területet érintett, melyek egyenként is akár hónapokig indokoltan tarthatták volna a folyamatban: az anya elvesztésének feldolgozatlan gyásza, az alacsony önértékelés, a férjtől való eltávolodás, az a kérdés, hogy hogyan is rendezze újra erőforrásait az anya támaszfunkciójának megszűnte után, vagy akár az e fentiek talaján megjelenő mellkasi szorítás szomatikus tünete. Minden irányra, amerre indultunk, szinte azonnal érzékenyen reagált, akár egy lakmuszpapír, ami a kellő környezeti feltételek mellett rögtön markáns változást mutat. Úgy éreztem, a lehető legsikeresebb együttállás valósulhatott meg a személyközpontú munkamód és egy erre termékenyen reflektáló kliens között, akinek valóban „csak” a kellő feltételeket kellett biztosítani ahhoz, hogy kibogozza helyzetét. Lényeges fontosságúnak és egyben tanácsadói szerencsémnek tekintem, hogy Zsuzsi személyisége általánosan egészségesnek hatott, jól funkcionált, nem kellett alapvető készségek kiépítésén fáradoznunk. Diagnosztikai eszközök alkalmazása nélkül, személyes benyomásaim alapján feltehetően sine morbo kliens. További tényezők, melyek a hatékonyságot befolyásolhatták, hogy a problémái jelentős „elődolgozottságával” érkezett (évekig vizsgálódott, magában már milliószor körbejárta, hogy mi lehet a baj), intenzív, de még nem bénító szenvedésnyomása pedig fenntartotta eltökéltségét, motivációját. Talán ezek miatt is bátran mert rátekinteni önmagához és környezetéhez fűződő viszonyaira, ha pedig szükséges volt, megkérdőjelezte és alakította azokat. Valószínűleg szerepet játszhatott a tanácsadó konstans pozitív értékelése, meleg odafordulása, tapintata és közvetlen hangneme, valamint hajlandósága arra, hogy egyik pillanatban együtt kacagjon a klienssel, egy másikban pedig tapogatózva a legsötétebb érzelmi mélységekbe kövesse őt.

A munka folyamatára visszatekintve szinte minden alkalom egy-egy lényeges téma köré szerveződött, melyeket mintha már aznap kellően megdolgozott volna önmagában.

Az első alkalommal a homályos problémák sorából emeltük ki a gyászt és összekapcsoltuk az elveszettség érzésével.

A második alkalom a fehér galamb szimbólumáé volt, és a lehetséges jövőbeli „pihenőhelyeké”. A harmadik és negyedik alkalommal a férjével kapcsolatos érzések felé haladtunk, amik az elnyomás/elnyomottság témájává sűrűsödtek, újra bevonva beszélgetésünkbe az anyát, immár, mint egykori feleséget.

Az ötödik alkalommal az édesanya utolsó óráinak traumatikus lenyomatát érintettük különös óvatossággal és az ehhez rögzült bűntudatot, lelkiismeretfurdalást.

Hatodik alkalmunk központi magját pedig az „elég-jó vagyok-e” kérdés jelentette, innen ágaztunk az ezt érintő irányokba.

A tanácsadói folyamat hatásaiként az alábbiak említhetők:

Megjelent a vitalitás, a humor és a nevetés. Eltűnt az elveszettség és a „nem vagyok teljes” érzése. Megszűnt az átható szomorúság, a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás. Helyére kerültek az édesanya halálának körülményei, olyannyira, hogy hozzáférhetővé váltak korábbi emlékképek. Visszaszerezte belső fiatalságát, ugyanakkor életében először megérezte a felnőtté válás időszerűségét. Újra felébredt benne az „elég jó vagyok” pozitív önértékelési élménye, amely egyaránt kiterjedt az anyaságra, a feleség és a munkavállaló szerepkörére. A külső kontroll irányából elmozdult a belső kontroll felé (a „vajon miért van nekem mindig szükségem arra, hogy visszajelezzék, hogy jó vagyok-e?” helyét átvette a „már tudom, hogy elég jó vagyok”).

Kitekintésként megosztható, hogy Zsuzsi dohányzásának problémája érintetlenül maradt, melyet ő a folyamat egy pontján mellékesen említett nekem. Egy ideig fontolgattam, hogy megpróbáljunk-e lépéseket tenni a leszokás irányába, mivel a cigarettázás mindennapi jelensége nagy mértékben köthető volt az édesanya személyéhez. Végül arra jutottam, és ezt osztottam meg vele, hogy a szakterületemhez szorosan nem köthető kellő addiktológiai tudás hiányában nem tudom felelősen elvállalni az ezzel kapcsolatos munkát. Ezt ő megértve elfogadta. A benne élő vágyak közti dinamika viszont izgalmasan szerveződött, és szépen illeszkedett a folyamatunkhoz. Az anya hosszú évekig folyamatosan intenzíven dohányzott, betegsége éppen ennek köszönhető. Zsuzsi gyerekkorától ezt látta, ennek az illatát szívta magába az anya közelében, a lakásban éppúgy, mint azon kívül. A dohányzás illata és jelenléte összefonódott az otthon fogalmával. További előnyöket is jelentett: énidőt, a nevelési rutinba iktatott szusszanásnyi pihenőket az erkélyen, egy napjának szervező erejét, mivel a köznapi cselekvéseket rendre egy-egy cigarettával zárta. Az egészség iránti ellentétes vágya viszont disszonanciát keltett, hiszen az édesanya betegségének okozója is ez az örömforrás volt. Az utolsó ülésen egy jó eredményeket felmutatni képes leszoktató programot ajánlottam neki, majd megegyeztünk abban, hogy ez a munka már túlmutat a mi kereteinken, választhatja akár ezt a megközelítést, akár egy másikat, esetleg felkereshet egy addiktológus szakembert.

Habár kifejezetten sikeresnek éreztem a közös munkát, kevésbé ez ösztönözte az eset kiválasztását, leginkább egy olyan tanácsadói folyamatot igyekeztem ismertetni, amelyben tisztán érvényesülhettek a személyközpontú szemlélet hatásmechanizmusai. Az eset leírása feladatként kezdődött, majd a sorokkal haladva egyre intenzívebben, örömtelibben léptem vissza abba a szeretetteli, jóérzésű, őszinte és mély kapcsolatba, ami a múltban létrejöhetett köztünk. A rövid időszak ellenére kölcsönösen fontos személyekké váltunk egymás számára egy őszinte, egyenrangú kapcsolati szinten.